1. FEJEZET

Meglátta!

Charlie négykézlábra esett. Beszorult egy sor játékgép és a fal közé, a lány alatt pedig szanaszét hevertek az elektromos vezetékek. Sarokba szorult: Az egyetlen kiút is a biztos halálba vezetne. Látta, hogy össze-vissza csattog az elektromosság a megtört vezetékeken. Alig volt mozgási tér, de próbált egyre bejjebb kúszni a falhoz. A lába beleakadt egy kábelbe, ezért megállt, hogy kiszabadítsa magát. Hallotta hogy fém a fémhez csapódik, ahogy a vasteremtmény felborította az utába eső konzolt.

Még egyszer felborított egyet, hogy közelebb jusson hozzá. Ki kell...ki kell jutnom!! A pánik sem segíthetett, nem volt kiút. A karja nagyon fájt, zokogni akart volna. Megigazította magán a rongyos kötést, melyből sűrűn vér szivárgott. Nagyon közel volt a lény, Charlie összerezzent. Egyre közelebb ért, hallotta a fogaskerekek és a fémszervó csikorgását. Becsukta a szemét, de még így is látta az elméjében a gubancos szőrét, és a fémbőr alatt lévő húst. Hirtelen az előtte lévő játékgépet felkapta a lény, mintha egy labda lenne. A tápkábelek nyégykézlábra rántották Charlie-t, majdnem elesett, majd sikerült feltápászkodnia. Éppen időben, mert mikor felnézett, éppen akkor sújtott felé egy horog...

Üdvözöljük Hurricane-ben, Utah államban. Charlie elvigyorodott a táblát olvasva, és vezetett tovább. A világ olyan irónikus hely, hogy e tábla másik felén nincs írás, mintha a város nem akarná elengedni az embereket, de ezt a lány nem vette észre. Nem vett észre semmit. Nem is várta, hogy az autópálya szélén ekkora üres tér található. Kiváncsi, hogy a többiek hogy néznek ki most, mivé váltak. Tíz éve ők voltak a legjobb barátok. És ekkor történt, eljött a vég, legalább is Charlie-nak. Nem látta őket vagy hét éves kora óta. De a nevüket megjegyezte, különösen Marla-ét, aki gyorsan, összefüggéstelenül beszélt gyermekkorukban.

De ahogy idősebbek lettek, ahogyan a betűk, ők is elhalványultak egymástól, és a beszélgetéseik felületesek lettek, és tele voltak kínos szünetekkel. Charlie ismételni kezdte a nevüket, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy még mindig emlékszik rájuk: Marla, Jessica, Lamar, Carlton. John, és Michael... Michael, ő volt az oka minden utazásnak. Tíz éve történt, tíz éve halt meg, és most tíz év múlvára a szülőkkel rendeznek egy megemlékezést, az összes barátja ott volt, mikor létrehozatták az ösztöndíjt Michael nevében. Charlie tudta, hogy jó szándékú ez a dolog, de belül még mindig szörnyen érezte magát miatta. 

Reszketett, majd leállította a klímaberendezést, habár tudta, hogy nem a hideg miatt lett libabőrös hirtelen. Ahogy hajtott be a város központjában, Charlie kezdte felismerni a dolgokat: egy pár tárolja, és a mozi, amely most a reklám a nyári blockbuster találat. Érezte, hogy egy pillanatra a meglepetés, aztán mosolygott magában. Mit vártál, hogy az egész hely lenne változatlan? A műemlék a pillanatban a távozás, fagyott örökre júliusban, 1985-ben? Nos, ez pontosan mit is várt. Ő az órájára nézett. Még néhány óra, hogy megöli, mielőtt minden találkoztak. Arra gondolt, megy a film, de tudta, mit akartam csinálni. Charlie egy balfordulni, és elindult kifelé a városból.

  Tíz perccel később húzta megállt, és kiszállt. A ház magasodott fel előtte, sötét körvonala egy seb a ragyogó kék ég. Charlie nekidőlt az autó, kicsit szédül. Vett egy pillanatra, hogy megtartsa magát, mélyeket lélegzett. Tudta, nem lenne itt. Egy tiltott nézd át neki nagynénje banki könyvben néhány évvel korábban azt mondta neki, hogy a jelzálog fizettek ki, és Néni Jen még mindig fizet vagyonadót. Még csak tíz év; nem volt Ezért kellett volna változott. Charlie felment a lépcsőn, lassan, figyelembe a peeling festék. A harmadik lépcső még mindig laza tábla, és a rózsabokrok átvette egyik oldalán a tornácon, a tövis harapott éhesen a fába. Az ajtó zárva volt, de Charlie még mindig ott volt a kulcs. Ő még sohasem használta. Ahogy csúszott a zárba eszébe jutott az apja azáltal, hogy a lánc a nyakában. Abban az esetben, amikor szüksége van rá.

Nos, ő szükség most. Az ajtó kinyílt könnyen, és Charlie körülnézett. Nem emlékszem sokat az első pár évben itt. Ő volt csak három éves volt, és minden emlék elhalványult együtt az elmosódás a gyermek bánat és veszteség, nem értve anyja miért kellett mennie, kapaszkodott az apja minden pillanatban, nem bízva a világ körülötte, ha nem volt ott, hacsak nem tartotta szorosan neki, temetve magát a flanel ing, és a szaga zsír, és a forró fém, és ő. A lépcső nyúlt egyenesen előtte, de ő nem mozdult közvetlenül nekik, megy helyette a nappaliba, ahol a bútorok még a helyén volt. Ő nem igazán észre, mint egy gyerek, de a ház egy kicsit túl nagy a bútorok voltak, és így a dolgok szét túl széles ahhoz, hogy kitöltse a helyet: dohányzóasztalon volt túl messze a kanapén, hogy elérje, a fotelben túl messzire helyiségben folytatni a beszélgetést.

Volt egy sötét folt a fa padló, központjához közel a szobában, és Charlie megkerülte gyorsan, és elment a konyha, ahol a konyhaszekrény tartott csak néhány edények, és néhány ételeket. Charlie soha nem érezte, hogy egy híján, mint a gyermek, de úgy tűnt, most, hogy a felesleges nagysága a ház egyfajta bocsánatkérés, a kísérlet egy ember, aki elveszítette, így mennyit ad a lányát, amit csak tudott. Volt egy módja a túlzásba amit tett. Az utóbbi időben itt volt, a ház sötét volt, és minden olyan volt rossz. Ő volt, hogy vitte fel a lépcsőn a szobájába, nem is volt hét éve a régi, és mehetett volna gyorsabban a saját lábán. De néni Jen felkapta a megálltak a tornácon, és vitte, árnyékolás arcát, mintha valami egy csecsemő a kirívó. A szobájában néni Jen letette, és becsukta a hálószoba ajtaját maga mögöttőket, és azt mondta neki, hogy a csomagolás a bőröndjét, és Charlie sírt, mert minden ő dolgokSoha nem fér bele, hogy a kis ügy.